...

Évforduló. Már megint... Hatvanhat éve, minden január 12-én.

Hogy miért írok erről, amikor kijelentettem, hogy itt nem lesz semmi ilyesmi? Mert nem az a megoldás, hogy homokba dugom a fejem. Attól, hogy nem írok róla, június 4. nekem is Nemzeti Gyásznapnak minősül. Attól, hogy nem fogok történelmi tényekkel előállni, fáj a szívem január 12-én.

Álmos a táj, nem muzsikál
Mint, amikor egy szív, ha megáll
Búsul a vén őszi levél
Vissza talán már sose tér

De még mielőtt a földbe teszik
Mesélj milyen volt, mondd el nekik
Hogy csendes a Don
Egy halk sírhalom
És fázik a jéghideg földben a csont
De mind hazavágy, mint a madár
Várja őket az otthoni táj

Hallgat a tábor, nincs csatazaj
Sírnak az ágak, néma a dal.
(Kárpátia: Csendes a Don)





Soha ilyen tágas csapdát ilyen földhözragadt tébolyt
oltott mésznél maróbb hóban mészfehéren vánszorognak
holdkráternyi meszesgödör a szélvájta zúgó síkság
karimáján selyemhurok lebukó Nap a csomója
vén planétánk fordulása: gyilkos hurok feszülése
nem jut a végtelen égből már a ziháló tüdőnek
homlok-bunker izzó falán vitriolos sörét pattog
halántékon sámándobok rég elkésett riadója:
lóra lóra szárnyas lóra bekerít a sunyi végzet
körös-körül éber éhség vádoló farkasvonítás
bármit diktált járom-kényszer mindenért megfizetsz hétszer
örökvesztes ez a részed jégkristályos Lehetetlen

káprázatba rovásírást rongyba burkolt lábak rónak
görgesd Don – ha ki sem érti – hajdanvolt Levédiáig
halálos Muszájunk titkát kérdőjellé görbült holtak
felnyílt szemét tükrözd tovább mocsárjégnek Urál-ködnek
konok Ázsia-anyánknak vénséges vak mostohánknak.
(Milley Tóth Ferenc: Don-kanyar, 1943. január)